szülő-gyerek kapcsolat

"Mi is felnőttünk valahogy, és ember lett belőlünk!" – hallom sokszor, amikor a tudatos gyermeknevelésről esik szó egy-egy társaságban, - és tényleg. Semmi szükség tovább nyomasztani gyermeknevelési okosságokkal az „Istenem, csak el ne rontsam, nehogy olyan pontpontpont legyek vele, mint anyám/apám volt velem” elvárások súlya alatt gályázó édesanyákat, akik már egyébként is túlontúl teljesítenek szülői szerepükben.

„Kezd elegem lenni abból, hogy a gyerekeim levegőnek néznek! Ha kérek valamit, semmi reakció, egészen addig, amíg fel nem idegesedek és ordibálni kezdek. Tudom, hogy a fenyegetőzés és a kiselőadás nem megoldás, de fogalmam sincs mit tehetnék. Ha erőszakos vagyok, utálom magam, de ha rájuk hagyom, akkor sohasem tanulják meg a dolgukat. Van valami ötleted?” (T. Edit)

Kedves Edit! Köszönöm, hogy írtál, mert nagyon fontos témát említesz. Szívesen megosztom a tapasztalataimat róla, sőt van néhány praktikus ötletem is a kezelésére.

• Ezt a gyereket nem érdekli semmi, csak a videójáték hozza lázba, meg a kütyüzés.
• Ha tanulni kell, azt mondja, nincs házi, vagy nincs kedve hozzá.
• Ha segíteni próbálunk, kiakad, hogy már megint és mindig tanulni kell, az órai anyag egy baromság, a tanár hülye és ő utál tanulni.
• Ha beleállunk a csatába és tanulásra erőszakoljuk, abból többnyire egyikünk sem jön ki „nyertesen.”
• Mi lesz így belőle, ha ilyen lusta marad? 

Miközben a nyári szünet utolsó napjaiban gondosan pakoljuk az iskolatáskát, rendezgetjük a tolltartót, készítjük elő gyermekeink szobáját, ruháit, tankönyveit és egész életünket a szeptemberi iskolakezdésre, nagyon könnyű megfeledkezni arról, hogy biztonságot, örömöt, és könnyedséget is csomagoljunk számukra, - egyfajta érzelmi hátizsákot.  

A gyerekek természetes módon egy sor nehéz helyzettel fognak találkozni az iskolában: Szülőktől való szeparáció, barátkozási nehézségek, kiközösítés, kinevetés, csúfolódás, goromba tanár, magas elvárások, kudarcok, sikertelenségek, teljesítményszorongás, maximalizmus vagy épp az unalom. A 2020-as tanév ráadásul majdhogynem kimaradt, sokan csak online találkoztak az osztálytársaikkal, tanáraikkal és már alig emlékeznek milyen is a normál folyású, szabályokkal teli és nyüzsgő iskolai élet.

A gyerek idedől, odadől, hempereg, nyekereg, nyivákol, duzzog, csapkod, elkezd valamit, aztán abbahagyja, és halvány lila gőze nincs, hogy mihez kezdjen magával – főleg, ha nincs TV, net, ipad, társak, vagy bármi szórakoztató figyelemelterelő program.

A gyerek unatkozik, és mivel ezt elég nehéz elviselni, szinte mindannyian reagálunk rá valahogyan.

Ha azt szeretnénk, hogy gyermekeink képesek legyenek az éberségre és önszabályozásra, először is meg kell velük ismertetni az érzelmek birodalmát.

• Mik azok az érzelmek és mire valók?
• Mit tudunk meg általuk önmagunkról és a környezetünkről?
• Hogyan ismerhetjük fel az egyes érzéseket magunkban és másokban?
• Hogyan tudjuk megkülönböztetni az egyiket a másiktól?
• Milyen elnevezésekkel illetjük őket?
• Hogyan fejezhetjük ki az érzéseinket olyan módon, hogy ne legyünk bántóak, mások mégis meghallják a szükségleteinket?

Azon gondolkoztam, hogy mi az, amit az aktuális anyák napi letölthető ajándékhoz adhatnék, ami nem a gyerekeknek szól, hanem nekünk szülőknek, a néha „kissé kifacsart”, de kiabálósan is ÉDES anyáknak.

A választ, - hogy minél lényegretörőbb legyen, - azzal a kissé „manipulatív” kérdéssel próbáltam előbányászni magamból, hogy,- ha már csak egyetlen dolgot üzenhetnék nektek ezen a blogon keresztül, az vajon mi lenne?