Ha azt kérem, hogy tegye le a telefont vacsora közben, üvöltözik velem: „Miért kell állandóan belepofáznod az életembe?!” A múltkor annyira felidegesített a stílusa, hogy elvettem tőle a telefont, mire beviharzott a szobájába, bevágta az ajtót, és egy órán át szitkozódott.
De nem csak itthon ilyen. Az iskolában is folyamatosan gondok vannak vele. Nem írja meg a háziját, nem figyel az órán, a tanárok szerint visszabeszél, és ha valami nem tetszik neki, egyszerűen kisétál a teremből. Az elmúlt hónapban háromszor hívott be az osztályfőnöke, hogy beszéljünk erről. De mit mondhatnék? Itthon sem tudom rávenni semmire!
És ami a legjobban fáj: régen legalább néha mesélt nekem dolgokat. Most? Ha megkérdezem, milyen napja volt, vagy mi történt az iskolában, épphogy visszaböfög valamit: „Mi lenne?! Semmi.” Aztán felkapja a telefont, és eltűnik a saját világában.
Úgy érzem, már nem vagyok fontos neki. Mintha már nem is lennék az anyja, csak egy idegesítő figura, aki folyton kér valamit tőle. És minél jobban próbálom visszaterelni egy „normális” viselkedéshez, annál inkább eltaszít magától.
Tényleg így kell ennek lennie? Ez a kamaszkor? Vagy van valami, amit én rontottam el? Mit kellene másképp csinálnom?
Nagyon hálás lennék, ha tudnátok segíteni.
Anita, egy kétségbeesett anya
Kedves Anita!
Először is szeretném elmondani, hogy nem vagy egyedül. Rengeteg szülő (és pedagógus) éli meg ezt a tehetetlenséget, és pontosan azt érzi, amit te: a gyerek átgázol rajta nap mint nap és mintha teljesen elveszítette volna a kapcsolatot vele. És ez fáj.
Hogyne lenne fájdalmas, amikor a saját fiad levegőnek néz, amikor úgy tűnik, semmi sem érdekli abból, amit mondasz, és amikor úgy beszél veled, ahogy fentebb írtad?
Senkinek sem lenne szabad így beszélni azzal, aki szereti őt. Akkor sem ha neki most nagyon rossz, és akkor sem ha kamasz.
A kérdés, amit feltettél, nagyon fontos: tényleg így kell ennek lennie? Ez a kamaszkor? Vagy valamit én rontottam el?
A válasz az, hogy nem kell így lennie, és nem rontottál el mindent, de van valami, amit időszerű lenne újragondolni, - nagyjából minden szülőnek.
1. A probléma gyökere nem a kamaszkor – hanem az iránymutatás/vezetés minősége
A kamaszkor valóban hoz magával nehéz időszakokat, függetlenedési vágyat, érzelmi hullámzásokat, lázadást. De a kérdés az, hogy hogyan engeded meg neki ezt a függetlenedést. Ha nem te vezeted ebben a folyamatban, akkor majd valaki más fogja – az online közösség, a kortársai vagy az a belső érzése, hogy „úgysem számítok otthon”, “úgyis az van, amit én akarok.”
Amiben legyél egészen biztos: Te még mindig számítasz neki, - akkor is ha már nem mutatja úgy, ahogy eddig. Nem szeretné, hogy irányítsd, - de Te tudjad: szüksége van arra, hogy vezesd.
És itt jön a következő nagy kérdés:
- Miért nem tisztel Téged ez a fiú, mint szülőt? Miért nem lát egy olyan stabil iránymutató erőnek, akire érdemes odafigyelni?
- Mit jelent Neked az a szó, hogy tisztelet?
- Mennyire érzed magad erősnek, stabilnak, és kompetensnek ahhoz, hogy szeretve vezess?
- Mennyire engeded meg magadnak, hogy “tekintélyt parancsolj”?
Áááááá…. tudom, hogy Magyarországon ez sok szülőnél kiveri a biztosítékot, mert a mi generációnk az ERŐ kifejezését ERŐSZAK-ként tapasztalta, a TISZTELET pedig össze van bennünk kapcsolódva az elnyomással, alávetettséggel és a vak engedelmességgel. Ezért aztán nem szeretnénk kifejezni az erőnket, nehogy olyan erőszakosak és elnyomóak legyünk, mint a szüleink voltak. És valahol még büszkék is vagyunk rá, hogy mi nem várunk el tiszteletet, mert… mert az milyen ostobaság már.
Pedig nem az. Nem akarok túl vallásosnak tűnni (mert nem is vagyok), de ha jól tudom, az ötödik parancsolat így szól: „Tiszteld apádat és anyádat.” Nem azt mondja, hogy csak akkor tiszteljük a szüleinket, ha elég kedvesek, ha engedékenyek, ha egyetértünk az életmódjukkal, gondolkodásukkal, ha “jók”… Nincs benne ilyen kitétel. - Vajon miért?
Mert az ÉLET, amit tőlük kaptunk, a legnagyobb érték. A valódi tisztelet pedig azt jelenti, hogy meglátjuk a másik ember értékét, és annak megfelelően bánunk vele.
Ilyen értelemben a szülők tisztelete nem hogy nem ostobaság, hanem egy erkölcsi alapelv, amely minden egészséges társadalom alapköve.
És mégis, mi “modern szülők” valahol útközben eljutottunk oda, hogy meg kell győznünk a gyerekeinket arról, hogy tiszteljenek minket. Meg kell nyernünk a jóváhagyásukat, és alkudoznunk kell az együttműködésükért. Túl bizonytalanok lettünk a saját értékünkben, óvatosan kerülgetjük a tekintély témát, habozunk, hogy jó-e, kell-e, használhatjuk-e, ártunk-e vele, és végül saját magunkat akadályozzuk meg abban, hogy valóban kiálljunk magukért – mindezt sokszor a „gyengéd, együttérző nevelés” köntösébe bújtatva.
És ezzel sajnos elérjük, hogy a gyerekeink szemében elveszítjük a méltóságunkat, - sőt szánalmasakká válunk.
A szánalmasakat pedig senki nem akarja követni.
Szóval itt egy fontos kérdés:
- Tényleg a gyerekeink érdekét szolgálja, ha lemondunk a méltóságunkról, ha hagyjuk, hogy félvállról vegyenek, folyamatosan visszabeszéljenek, és megvetően forgassák a szemüket minden egyes kérésünkre?
- Vajon ezzel nem arra neveljük őket, hogy ugyanezt a viselkedést vigyék tovább? Hogy így kezeljék majd a tanáraikat, a főnökeiket, a párjukat vagy bárkit, akivel életük során kapcsolatba kerülnek?
Ami neked fáj, az az, hogy a fiad valójában nem tekint rád értékes emberként, nem tiszteli eléggé az életet, amit tőled kapott, és nem méltányolja azt, amit teszel érte. Szomorú. De nézzük meg, mit lehet ezzel kezdeni?
2. A tiszteletet nem követelni kell – hanem sugározni!
A legnagyobb hiba, amit sok szülő elkövet, hogy papol és könyörög a tiszteletért, vagy próbálja büntetésekkel kikényszeríteni. Mivel azonban tiszteletet nem lehet sem koldulással, sem erőszakkal megkapni, sok szülő lemond róla. De Te ne tedd!
Van egy harmadik út is, és ráadásul az egyetlen ami működik, - válj olyan emberré, aki tiszteletet sugároz!
A gyerekek többsége, ha azt látja, hogy a szülő tiszteli önmagát, magabiztos, következetes, határozott és tisztában van azzal, hogy mit akar – akkor magától értetődően tisztelni fogja őt. Nem azért, mert félnie kell tőle. Hanem mert érzi, hogy ez az ember tudja mit, miért csinál és elkezd megbízni benne. Nem biztos, hogy mindig egyet is ért vele, de egy stabil referenciaponttá válik az életében.
Mi az, amit tehetsz ennek érdekében?
- Ne könyörögj a figyelméért. Ha elfordul tőled, ne fuss utána. Viszont, bármikor, amikor odafigyel rád, vedd észre, és jegyezd is meg neki. (pl. Köszönöm kicsim. Jól esik, hogy végighallgattál, akkor is, ha szerinted hülyeséget beszélek.)
- Ne akard „elnyerni” a jóváhagyását. Te a szülője vagy, nem a haverja. Nem kell megfelelned neki, és nem kell tőle engedély sem. Te nyugodtan haladj magabiztosan és határozottan a saját helyesnek vélt utadon, - akkor is, ha neki nem tetszik.
- Tisztázd a határokat – és tartsd is be őket. Ha azt mondod, hogy nincs telefon vacsora közben, akkor ne alkudj meg. Ha nem csinálja meg a házit, akkor ne te küzdj helyette az iskolai problémákkal. Tudom, hogy Te látod a következményeket, és nem akarod, hogy azok bekövetkezzenek, de az van, hogy nem fogod tudni egész életében megóvni őt. Inkább abba tegyél erőt, energiát, hogy határokat szabsz, és azokat betartod.
- Mutasd meg neki, hogy a kapcsolatotok egy érték. Ha csak akkor beszélgettek, amikor fegyelmezni kell, akkor érthető, hogy elzárkózik. Keress olyan pillanatokat, amikor nincs konfliktus – és akkor kezdj el újra közel kerülni hozzá. Nyiss Te is az ő világára!
- Mivel ezek nagy változások, és sok belső akadály állja majd az útját, javaslom, hogy egy szakember is támogasson Téged és a családodat ebben a folyamatban.
Egy szó, mint száz:
Nem rontottad el. Nem vagy rossz anya. De eljött az idő, hogy visszavedd a szeretetteljes irányítást.
A fiad nem akarja beismerni, de szüksége van rád. Egy stabil, határozott, következetes szülőre, aki nem próbálja mindenáron elnyerni a nyugalmát, békéjét, szeretetét, hanem akinek a jelenléte biztonságot és kapaszkodót nyújt számára.
Nem lesz könnyű. Lesznek még ajtócsapkodások és viták, ebben biztos vagyok. De ha te megőrzöd a tartásodat és a hitedet, hogy amit csinálsz, az hosszútávon csakis jó lehet, akkor ő fog idővel alkalmazkodni hozzád – és nem fordítva.
Szeretettel,
Enikő