Azzal a részemmel, ami az irányítás alól kikerült, kontrollálatlan és ijesztő erő. Fék nélküli harag, ami jóllehet azonnal képes megváltoztatni a nem kívánt dolgokat, de aztán nagyon fáj.
Nyomában ugyanis nem jár más, csak az önmagamtól való elidegenedés érzései: csalódás, szégyenérzet és bűntudat.
Nem beszéltem még olyan anyával, aki ne tudná miről beszélek. De abban látok némi különbséget, hogy ki hogyan interpretálja ezt a jelenséget.
- Van, aki „nem elég jó” szülőnek gondolja magát, és fáradhatatlanul azon küzd, hogy minél izmosabbra gyúrja a türelem lassan alakuló izmát.
- Van, aki beletörődik, hogy „ő ilyen”, és bár utálja magát, nem próbál meg „jobb” szülő lenni.
- Van, aki a gyermekeit, a párját vagy a körülményeit hibáztatja, és fáradhatatlanul azon küzd, hogy azokat megváltoztassa.
- Van, aki feladja a küzdelmet és elengedi az irányítást, hagyva, hogy a dolgok maguktól megváltozzanak, és a gyerekek felneveljék magukat.
Jómagam, sokat teszek azért, hogy kordában tartsam az indulataimat, vagyis olyan formán fejezzem ki azokat, hogy az ne legyen bántó, de azt vettem észre, hogy a kicsit stresszesebb időszakokban továbbra is előszeretettel üvöltözök.
Próbáltam már azzal felmenteni magam, hogy „igazam van”, „erre is szüksége van egy gyereknek”, „mindenki ezt csinálja”, „én is ember vagyok” stb., ami hoz is általában némi enyhülést, de... valahol a szívem mélyén érzem, hogy számomra nincs rendben az üvöltözés, és igenis lehet másképp, lehet bántás nélkül is együttműködésre bírni az embereket.
A férjem szerint naiv vagyok és idealista. De mit lehet ezzel tenni?
Szóval most ott tartok, hogy eldöntöttem, nem küzdök tovább a pusztító részemmel, de nem is menekülök el előle, hanem elkezdtem megismerni és úgy gondolkodni róla, mint ami értem van és engem szolgál.
Mióta felfüggesztettem a vele szembeni ellenállásomat, és életemben először megálltam, hogy nyitott szívvel szembenézzek ezzel a szeretni oly nehéz „démonnal”, meglepetésemre kristálytiszta szándékot láttam benne.
Olyan erővé kereteződött át elmémben, ami mindent azért tesz, hogy megvédjen engem, és megóvja azokat az értékeket, amiket fontosnak tartok. Harap azért, hogy rend legyen végre, eltol másokat, hogy végre pihenni tudjak, és lángokat szór annak érdekében, hogy meglássák „hallóka, itt vagyok, neked pofázok!”
Rájöttem, hogy ha időben jelzek neki, a mutatóujjam felemelésének már a gondolatára is megáll, és nem mozdul, amíg nem engedélyezem. Ez a legnagyobb hatalom, amit valaha éreztem, és az egyetlen, amire valaha vágytam.
Persze, nehogy azt hidd, hogy mindig észnél vagyok, és időben jelzek. A pillanat hevében gyakran azon kapom magam, hogy lélegzetelállító sárkányom már javában teszi a dolgát, és olyankor vissza kell hívni, hogy mentsem, ami még menthető.
Gondolatban megfújok egy tesitanár sípot, a hátam mögé utasítom a szörnyemet, majd a fiam szemébe nézek és azt mondom:
- Bocsi, kicsim! Anyának elszabadult a pittbullja, de most már minden oké. Kezdjük elölről...
És sajnos olyan is van, hogy a pillanat hevében totálisan eggyé válok a pusztítóval, eszembe sem jut, hogy van hatalmam fölötte, sőt... én magam vagyok a HATALOM olyankor, és majd csak utólag veszem észre a károkat.
De a jó hír az, hogy a gyerekek mindig szívesen veszik a bocsánatkérést, és általa lehetőségük van megtanulni olyan fontos leckéket, mint:
- Emberből vagyunk, hibázhatunk.
- A hibákat jóvá lehet tenni.
- Megbocsátani jó érzés.
A pillanat hevében azonban, amikor minden olyan gyorsan történik, nehéz észnél lenni, ezért íme egy jó kis terv:
1. Lélegezz! Még mielőtt bármit mondanál és bármit reagálnál, ne mozdulj, csak figyelj, és lélegezz!
2. Földeld le magad! Akármilyen messze kerültél a valóságtól, gyere vissza a testedbe, és nem számít milyen bugyután hangzik, csak mondd ki azt, amit látsz a szemeiddel, hallasz a füleiddel. Csak az érzékszerveidet tolmácsold. „Látom, hogy turkálod a húst.” Hallom, hogy csúnyán beszéltek egymással”.
3. Fűzd hozzá az érzéseidet is, de csak annyi mondj, hogy a látottak/hallottak hogyan érintenek téged. „Úgy érzem, hiábavaló volt 2 órát gürizni a konyhában”, „Tisztára stresszbe kerülök én is, amikor így nyírjátok egymást”.
4. Jelöld ki határaidat! „Ha nem ízlik az étel, rendben van, de NEM kérek kommenteket.” „Ebben a családban NEM verjük egymást.”
5. Kérj segítséget gyermekeidtől a probléma megoldásához: „Rendi, szóval mi mást lehetne tenni, ha nem ízlik a vacsi?”, „Van valakinek ötlete, hogyan lehetne háború és vérengzés nélkül megoldani ezt a problémát?”
6. Ha ezután sem hajlandóak együttműködni, oszd meg a javaslataidat (de ne előbb!): „Itt az ideje felállni az asztaltól, megköszönni az ételt, és készíteni magadnak valami olyat, amit szívesen megennél”, „Lehet, hogy nem ártana most egy kis szünetet tartani, amíg mindenki meg nem nyugszik. Ki hol szeretne pihenni?”
7. Legvégső esetben nyugodt, de határozott cselekvéssel biztosítsd a határokat. „Oké, látom nehéz leállnotok, ezért segítek. Beidőzítem a telómat 3 percre, addig fegyverszünet, mindannyian lenyugszunk kicsit, kifújjuk magunkat, aztán nyugodtabb hangon folytatjuk, rendben?"
Letölthető, lapozgatható formában is elkészítettük ezt a tervet, így könnyebben emlékezhetsz amikor hasonló helyzetbe kerülsz:
Ha pedig szeretnéd, hogy a gyerekeid/tanítványaid is többet tudjanak meg az indulatkezelés módjairól és az asszertív kommunikáció gyakorlásáról, akkor ajánlom az alábbi könyveket, játékokat:
1. Gorom Banya Szelídül Indulatkifejező Varázsigék gyakorlókártyák
2. Spiribuuu Suli II. - Troll Borisz és az önkontroll olvasmány+munkafüzet
3. Indulatszelidítő csomagajánlat
4. Indulatkezelő segédletek letölthető PDF