Amikor ilyen van, mindig befelé figyelek, és addig kérdezek, kérek, követelek válaszokat a belső csendből, amíg valami meg nem moccan, és fel nem állít a nihil érzés zsibbadtságából.
Napokig tartott, mire kíméletlen őszinteséggel átküzdöttem magam ezen a sűrű, kába, nem jó-nem rossz, „nem mozdul sehova”, fásult kollektív energián, és egyáltalán meg tudtam fogalmazni, hogy mire is vágyom valójában.
- Vágyom egy kis időre, amikor csak egyedül vagyok.
- Nagyobb mentális világosságra és éberségre vágyom.
- Vágyok valami izgalomra, valami lelkesítőre, ami megmozdít bennem valamit/bármit.
- Jóra törekvő, értelmes felnőtt emberek társaságára vágyom.
- Sokkal-sokkal mélyebb kapcsolatra vágyok Istennel.
Aztán megint napok teltek el, és - őszinte leszek - a „hisztin” kívül semmi egyebet nem tettem a szükségleteim érdekében, mert mindig hagytam, hogy valamelyik unalmasan ismétlődő belső hang lebeszéljen róla.
- Ó, minek?
- Nincs erre időm.
- Most nincs kedvem.
- Fáradt vagyok.
- Ez van, ezt kell szeretni.
- Van, akinek sokkal rosszabb.
- Majd elmúlik...
De nem múlt el. Sőt! Egyre inkább azon kaptam magam, hogy rossz kedvem van, morgolódok, neheztelek, rágom a körmöm, sokat cigizek, és felhúzott falakkal egyre feszültebb hallgatásba burkolódzom. Fogalmam sincs, hogy jutottam idáig, -biztos a csillagok állása, de nekem ez határozottan NEM JÓ. Úgyhogy a kút mélyéről elrugaszkodva elhatároztam, hogy segítek magamon, és az elmúlt napokban kipróbáltam, milyen érzés és hogyan működik ez a roppant pozitívan értékelt reggeli rutin, amiről már olyan sokat olvastam.
Azt terveztem, hogy 6 órakor felkelek, 1 órával a szokásos családi ébresztő előtt és csinálok magamnak energiát, erőt és lendületet ahhoz, hogy úgy folytassam a napot, ahogy azt szeretem. Azaz ténylegesen jelen legyek a szeretteim számára, és valamivel hatékonyabban/ lelkesebben végezzem a munkával és a háztartással kapcsolatos felelősségeimet.
Mivel úgy tűnik, remekül működik, összefoglalom a reggeli rutinom lényegét, hátha Te is kedvet kapsz hozzá:
1. Adok magamnak valami picike reggeli „finomat”!
Bevallom, számomra a reggeli kávé az ágyból való kijutás és önmagam motiválásának létfontosságú része. Ez a reggeli kényeztetés nem kell, hogy valami nagy dolog legyen. Lehet egy csésze kávé vagy tea, esetleg egy finom muffin, vagy egy darab étcsokoládé, gyümölcs...mindegy. Az a lényege, hogy kielégítsem vele azt a többnyire nap közben jelentkező szükségletet, hogy elvonuljak egy szekrénybe vagy egy képernyő mögé, és összezuhanva kényeztessem magam mindenféle nasival.
2. Felkészítem a testemet a napra!
Mindig meglepődök, hogy egy negyvenes test mennyire máshogyan működik, mint ... egy húszas. Törődni kell vele, - és szégyen-nem szégyen - ezt én még mindig tanulom. A célom itt nem elsősorban a kalóriák elégetése, hanem hogy felébredjek, beindítsam a vér áramlását az ereimben, és serkentsem egy picit az endorfintermelést.
Semmi esetre sem várok el komoly edzést magamtól, hanem max:
- 1 perc egyhelyben kocogás,
- 10 db 4 ütemű fekvőtámasz,
- 50 db jumping jack (terpesz-zár ugrás),
- 1 perc boxolás (ütés/rúgás),
- kedvenc zenére táncikálás,
- rövid séta.
3. Elidőzök kicsit csendben, Isten (vagy a Végtelen Forrás) ölelésében!
A meditációt sohasem tartottam egy bonyolult, misztikus dolognak, csupán annyi kell hozzá, hogy kényelmesen hátradőlök, képzeletben leresztem a falaimat, és mindenféle erőfeszítés nélkül egyszerűen csak hagyom, engedem, hogy a Végtelen Forrás eltöltsön egy semmi máshoz nem fogható csodálatos békével és csendes örömmel. Nyugodt és zavartalan bambulás. Ennyi.
Ahhoz, hogy ez a kapcsolat létrejöhessen egy dolgot kell tenni - megállni. Abbahagyni a cselekvést, a beszédet, a gondolkodást, az elvárásokat, az erőfeszítést... és csak LENNI!
Olyan egyszerű, mégis milyen keveset csináljuk, ugye?
4. Gyakorlom a tudatosságot és a személyes növekedést!
Meggyőződésem, hogy szülőként nagyon is hasznos a tudatosság, ha másért nem is, azért, mert a gyerekeim figyelnek engem és tanulnak tőlem.
A tudatosság számomra nem más, mint annak felimerése, hogy egy adott pillanatban hogyan viselkedek, mit gondolok, mit érzek, mit és hogyan beszélek, illetve mindennek a szándékos és folyamatos kiterjesztése azzá az egyre növekvő potenciállá, amelyre valójában teremtettem. A gyakorlatban mindez annyit jelent, hogy időt szentelek az elmélkedésre, hogy hogyan jó számomra élni, hogyan tudok boldogulni ebben a világban, és mi az, ami működik nekem az adott helyzetben. Van, hogy írásban gondolom át, és van, hogy egy baráttal beszélem meg vagy a Teremtővel az ima által.
Szóval, ha Te is tennél valamit magadért, hajrá! És szurkolok.