Blog

2 csodálatos barátnőmmel is beszélgettem a minap és érdekes módon mind a ketten az ERŐRŐL beszéltek valamilyen formában.

Az egyik: Enikő, én nem bírom ezt a szart. Én nem vagyok ERŐS, nem vagyok pozitív, nincs pénzem, nincs segítségem, érted? Erre születni kell.

A másik: Enikő, szavazz! A) Kilépjek a negyedikről?  B) Eret vágjak? C) vagy igyak valami ERŐSET, ami kiüt minimum két hétre?  Én csinálom, b... meg, de meddig legyek még ERŐS?

A kommunikáció olyan, mint a főzés. Mindenki tudja és csinálja valahogy és persze minden húsleves fogyasztható, de óriási különbség van egy sietősen összedobott és egy művészi gonddal elkészített étel között.

A kommunikáció művészetét értelemszerűen nem lehet egyetlen blogcikkből elsajátítani, én már hosszú ideje tanulom, gyakorlom, oktatom és mégis naponta jutok arra a megállapításra, hogy van még hova fejlődni. De választom. Újra és újra. Mert mint minden a világon a kedves beszéd is választás és gyakorlás kérdése.

Jól tudjuk, hogy minden új élethelyzet fokozott stresszel jár, ám napjaink sokkoló átalakulási folyamatában nagyon könnyű ezalatt megrogyni kicsit.

Ahogy haladunk előre a bezártság, összezártság és korlátozottság élményében, egyre könnyebben találhatjuk magunkat olyan helyzetben, hogy leüvöltjük a párunkat, kiabálunk a gyerekekkel, aztán utáljuk magunkat, a teraszon vagy a kertben üldögélve pityergünk, lerágjuk a körmeinket vagy épp vég nélküli filmnézéssel próbálunk elmenekülni a valóság elől.

Este 6 óra van, ugyanabban a ruhában vagyok, amiben aludtam, még nem mostam fogat, de egész nap főzök, rakodok, itthonról dolgozok, telefon a fülemen, gyerekek a nyakamon, a házi sehol, a lakás szalad... HELP!

Néhány hasznos tapasztalat a gyerekekkel otthon „ragadt” szülőknek.

Érdekes dolog ilyen messziről figyelni kis hazánk és a világ történéseit. Ülök a dzsungel közepén, kávét kortyolgatok, füstöt eregetek, messengeren beszélgetek Veletek, és az az érzésem, mintha egy mozit néznék.

Gyerekkoromban éreztem ilyen erősen utoljára… amikor kicsiként figyeltem, hogy a felnőttek milyen mesterien játszák a szerepeiket, milyen izgalmas a mese, ugyanakkor milyen félelmetes… Aztán én is felnőtt lettem.

Idáig talán így gondolkodtunk:

• - Nem kell róla beszélni, nehogy megijedjenek!
• - Minek gerjesszünk bennük félelmeket?
• - Nincs itt idő ilyesmire, be kell raktározni!
• - Tanítsuk meg őket helyesen kezet mosni!
• - Hülye, aki pánikol, ők teremtették az egészet.
• - Az én gyerekem ne féljen, nehogy ilyen hülye legyen!

Nagyon szeretem a történeteket. Olvasni, hallgatni, nézni, kitalálni és írni is. Pszichológia BA szakos diplomamunkámban is a szimbolikus történetek gyógyító hatását kutattam, és az én  aprócska kutatásom is igazolta, hogy a mesék, szuggesztíven ható üzenetek közvetítőjeként, hatással vannak a gyerekek viselkedésére.

Márpedig, ha ez így van, mi lenne jobb módja, hogy gyermekeinket támogassuk erőforrásaik felfedezésében, mint egy tudatosan megválasztott mese felolvasása? Hiszen a gyerekek szeretik a meséket...

Semmi gond, ha csendes és visszahúzódó valaki, ám ha félénk természete miatt sok olyasmit nem mer megtenni, amit valójában nagyon is szeretne, akkor nem árt neki egy kis bátorítás.

Mi is az a félelem?

Miért szorongunk bizonyos helyzetekben?

Miért van, hogy egyesek félősök, míg mások nem?

Hogyan lehetnénk magabiztosabbak, bátrabbak, amikor kellene?